A Trophy elnevezésű mopedet a Jófogáson találtam, egy alapítványféle árulta, akik Hollandiából hoznak be gyógyászati segédeszközöket. Akkor már tudtam, hogy nagy kerekű, masszív járművet keresek, olyat ami nem ijed meg a rossz utaktól, kisebb-nagyobb emelkedőktől.
Beszéltem néhány mopedessel, nekik orvos írta fel, legtöbbjüknek El go típus van, jobbára síkutakra használható. Így már nem is bántam, hogy annak idején a TB nem adta meg nekem az engedélyt akadálymentesítés hiányában. Bár utóbb kiderült nem kekeckedés az akadálymentes környezet, és tárolási lehetőség, de amikor az ember nagyon akar valamit, akkor kell és kész, kit érdekel, hogy jutok fel padkán, lépcsőn, dombokon, legyen itt a járgány, aztán majd megoldódnak a nehézségek…
Pillanatok alatt döntöttem, felhívtam az alapítványt, lebeszéltük a részleteket, mivel Győrből kellett szállítani, elég drága volt a fuvar, de a kapott pénz szerencsére éppen kiadta a költségeket. Nekem már csak a várakozás izgalma maradt, ám gyorsan szombat lett, és megérkezett a moped. Úgy vártuk, olyan izgalommal mindhárman, mint a gyerekek. Ott volt a barátnőm, és egy ismerős férfi, aki nagyon ért az autókhoz, motorokhoz. Az ő feladata volt átvenni, kipróbálni a járművet.
És megérkezett! Olyan szépen, méltóságteljesen gurult le a teherautó rámpáján, mintha valami óriási madár ereszkedett volna közénk. Piros volt, csillogó, teljesen újnak látszó, bár tudtam, hogy nem az, hiszen mondták, de abszolút megkímélt állapotban hozták, ezt bizton állíthatom.
Attila, az ismerősöm felpattant, azonnal tett egy nagy kört vele, rábólintott, klassz, mondta, én meg kifizettem, a győriek elmentek, én is mentem egy kört, elsőnek rögtön majdnem neki egy parkoló autónak, de szóljon mentségemre, én soha, még egy dodzsemet se vezettem. A lényeg, hogy csak majdnem mentem neki annak az autónak, de ijedtemben a lábammal akartam fékezni, még jó hogy nem törtem el. 120 kilós járgányt nehéz volna megállítani csak úgy a lábunkkal, nem is sikerült, de azért működött egyéb reflex is, elengedtem a gázt és akkor megállt a Trophy. Tudni kell, hogy ezek a mopedek mágnesfékkel rendelkeznek, akkor állnak meg ha az ember elengedi a kormányt, vagyis nem nyomja a gázt.
Attila instrukcióival szépen belejöttem a vezetésbe. Március volt, hamar sötétedett, haza kéne menni, de mi legyen a mopeddel? Hová tegyem? Jézusatyaúristen, hová tegyem?! A fodrásszal ugyan meg volt beszélve, hogy az üzletébe, kulcsot is adott, de hogy megyünk oda fel? Az előző posztba feltettem a képet, rajta egy olyan dombbal, ami mindenfelé lejtett, hosszába is, széltébe is…, de én egy bátor “csaj” vagyok, indulás, mondtam a társaságnak. És nekivágtam, neki a sáros dombnak, ráadtam a gázt, gyerünk…! Nem borultam fel, Attila megfogta a billenő járművet, meg a jóisten is ott állt, de én tudtam, első és utolsó próbálkozás volt, én ott többet fel nem megyek. Vissza az egész, nem visszük a fodrászhoz, döntöttünk, és Attila vitte el, be a saját garázsába.
A szívem szakadt meg ezután nap mint nap. Volt is mopedem, meg nem is. Az időjárás is ellenem volt, hó esett, metsző szél fújt, én otthon, a Trophy meg a garázsban árválkodott.
Két hétig nem engedett a tél, és én ezalatt kitaláltam a megoldást. Utat kell építeni arra a fránya dombra. Lelki szemeim előtt kész volt a feljáró, pontosan tudtam, hová kell építeni, de hogy…édes istenem, hogy? Meg ki…? Meg miből? Ezt is kigondoltam. Egy életem, egy halálom, én bizony megkeresem a képviselőt, hátha…
Mondhatom soha olyan segítőkészséggel nem találkoztam, mint 2018 márciusában. A képviselő a megkeresés után azonnal jött, megnézte, megmérte, bólintott, és azt mondta, két héten belül meglesz a feljáró.
Holnap folytatom.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: