Egy éve, pontosan március első napjaiban határoztam el, hogy nem kínlódok tovább, kell nekem egy motor. Igen, igen, először háromkerekű robogóban gondolkodtam, mivel bérházban lakom, tárolóhelyiség nincs, egy kis méretű robogót meg betolhatok bárhová, gondoltam, akár a pincébe, akár valamelyik üzlethelyiségbe, mert van itt az épület alagsorában bőven. Fodrászüzlet, zöldséges és egyebek…
Egyébként tényleg kínlódtam, a járás már olyan gyötrelmet okozott, hogy ha kimozdultam valahová, nem voltam benne biztos, hazaérek-e, vagy valamelyik padról szednek össze, ugyanis a lábam bizonyos távolság megtétele után szinte a teljes bénaságig jutott. Illetve jut azóta is, csakhogy már nem kell túlterhelnem. Igaz, nem robogóm lett, hanem mopedem, de menjünk csak szépen sorjában.
Szóval, kinéztem magamnak egy háromkerekű kis robogót, bár pénzem az nem volt rá. Semennyi. Egy fillér se, de azért kinéztem a járgányt, a képet feltettem a facebookra. Mindenkinek nagyon tetszett, bár egy-két józanabb ember megjegyezte, hogy kicsi az a robogó. Hát igen, a robogó kicsi volt, én meg nagy. Magas vagyok, nem is sovány alkat. Khmm…, olyan Ursula típus volnék, nem medvében. Mikor elképzeltem magam a kis piroson, nevethetnékem is támadt. Hagyjuk akkor, mondtam, ám néhány ismerős meg azt mondta, dehogy hagyjuk, dobjuk össze a pénzt, és keress testhezálló háromkerekűt.
A mai napig felfoghatatlan, hihetetlen, ami azokban a napokban történt. Először kisebb összegű felajánlások történtek, én örültem, amikor meg rám írt valaki a chaten, és azt mondta, adok neked x összeget, na akkor majdnem elájultam. Ilyen nincs, gondoltam, ezt álmodom, de nem álmodtam, ahogy azt sem, hogy ezek után pillanatok alatt összegyűjtöttek nagyon jó emberek annyi pénz, hogy elkezdhettem nézni nekem való, nagyobb járműveket. Hogy hová teszem majd azt nem tudtam, ahogy azt sem, hogyan fogok a süppedős földúton feljutni a lépcsőházig legalább.
Én csak bámultam Google-ban a robogókat, volt ember akit egész nap moped és robogó képekkel bombáztam, ő meg tűrte szegény, tanácsot adott, mígnem megláttam Őt. Az igazit. Szerelem volt első látásra, és tart ez a mai napig, ahogy a hálám is az emberek felé, akik hozzásegítettek, mert önerőből nekem soha nem lehetett volna ilyen járgányom, ami gyors, erős és nem utolsósorban szép.
Sokat írok majd a későbbiekben az élményeimről, legközelebb meg arról,
hogy megjött a Trophy, imádtam, csak éppen használni nem tudtam. Egyszer kíséreltem meg felmenni a képen látható dombon, majdnem fel is borultam, de jött a megmentő…
Holnap folytatom.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: